A Székelyföldi borvízfürdő-  és közösség építő kalákamozgalom  rövid története, 2001-2009.

Szeretettel köszöntöm a rendezvény hallgatóit! Nagy megtiszteltetés számomra hogy ennyi lenyűgöző előadás után elmondhatom a sajátomat és az itt jelenlévő értő érdeklődők elé tárhatom a „Székelyföldi borvízfürdő- és közösség építő kalákamozgalom” rövid történetét!

2001 és 2009 között 17 db borvízfürdő- és közösségépítő kalákamozgalmat szerveztünk Erdély – jórészt a Székelyföld területén. A táborokban erdélyi és magyarországi egyetemisták építészek és tájépítészek, magyarországi építészirodák, erdélyi civil szervezetek és a helyi közösség tagjai vettek részt. Atáborok során részben meglévő népi borvízfürdőket állítottunk helyre, melyek a rendszerváltás előtti korszakban mentek tönkre, részint új, vagy már csak a helyiek emlékeiben élő feredőket építettünk fel helyi kezdeményezésre.

A címben rögtön két olyan fogalom is van amit szeretnék egy kicsit részletesebben megmagyarázni.

Itt van mindjárt a „kaláka” szó. A kaláka egy olyan közösségi munkamódszert jelent amellyel  a régi korokban a falusiak együtt valósítottak meg olyan dolgokat amihez az egyes ember ereje kevésnek bizonyult. Így jellemzően a mezőgazdaság vagy az építkezés feladatait. A kaláka „feltalálása” valamikor az ősközösségi társadalom idejében lehetett. Röviden összefoglalva a munkamódszer lényege hogy mindenki azt adja hozzá a közös munkához amihez tehetsége, lehetősége van. Ki a tervezést, ki a kétkezi munkát, ki a szállást, ki az ebédfőzést, vagy ki a szerszámokat és az anyagokat, sőt akár a talpalávaló muzsikát is hozzá lehet adni a közös munkához. Szociológiai értelemben a kaláka egy olyan ősi munkamódszer ami az „együttműködésre alapozott” társadalmi modell jellemzője volt, és mai, alapvetően versengés, rivalizáció útján létrejött munkamegosztáson alapuló társadalmunkból már kiveszett. Hajlamos vagyok a „kalákára” mint munkamódszerre úgy tekinteni mint egy műemlékre vagy kihaló félben lévő állatfajra, aminek életben tartása az egész közösséget gazdagítja. Kalákában dolgozni nagyon felemelő érzés. A résztvevők megbeszélik a tennivalókat, és mindenki csak azt és annyit vállal el amit jó szívvel és örömmel el tud vállalni. Nincsen kapkodás, sietség, és valahogy mégis mindig elkészülnek a dolgok időre. Minden munkacsapatnak konkrét önállóan vállalt feladata van, és egyformán tud örülni a saját és a másik sikerének. Másik fontos jellemzője a kalákázásnak hogy azok is részt vesznek a munkában akik aztán használni fogják a végeredményt. Ez szintén nagyon hasznos, hiszen így látni lehet a célt, és a döntéseket is azokkal együtt hozzuk akikért az egész munka folyik. 

Szeretnék megmagyarázni még egy szót ami a címben szerepel – a borvíz fogalmát. A borvíz tulajdonképpen egy hideg ásványvíz ami különböző ásványokat, sókat,  szénsavat,  nátrium-karbonátot, gyakran kén-dioxidot tartalamaz. Létrejötte a vulkáni tevékenység utóhatásaival hozható összefüggésbe. A Székelyföld – egykor vulkánokban gazdag – területén és egész Erdélyben közel 2500 darab borvízforrás található. A „borvíz” elnevezés talán a borhoz hasonlóan értékes voltában, talán – valószínübben – onnan származik hogy borhoz keverve itták. Gyógyhatása régtől ismert, már a területen letelepedő rómaiak is kihasználták. Izületi bántalmakra, bőrbetegségekre alkalmazhatóak, a vérkeringést serkentő, az immunrendszert aktivizáló hatásuk révén. Ugyanígy hasznosak a reumatikus panaszok, a köszvény és a csontritkulás, valamint az impotencia-meddőség esetében. Hasonló hatásuk van az un. mofettáknak. Ez a gázkigőzölgés szén-dioxidot tartalmaz, a bőrön átdiffundálva a szövetekbe kerül, értágító, melegítő hatása van

A XIX. Szd.-ra a borvízforrások egy részére gyógytúrizmus települt. Ilyen például Borszék, Szováta, Tusnádfürdő, Bálványosfürdő, Málnásfürdő. Ugyan helyileg nem Erdélyhez tartozik hanem a szomszédos Bánáthoz, de megemlíteném Herkulesfürdő nevét is mivel igen jól ismert és a nevében viseli a római korra visszanyúló eredetét. 

A fürdők nagyobb része megmaradt kevéssé kiépített természetközeli, főleg a helyiek által ismert és használt „népi feredő”-nek. Ezeket a népi feredőket csak annyira építették ki amennyire elkerülhetetlenül szükséges volt, leginkább a környező falvak lakói használták őket, gyógyulásra, a meleg nyarakon hűsölésre. Gyógyászati és turisztikai jelentőségük hatalmas, Erdély egydülálló kincsét jelentik. Kiépítésükre már a két háború között is történtek kisérletek, a cserkészek bevonásával újították fel a fürdőket. A szocializmus alatt aztán ezek a kezdeményezések tönkrementek, néhány nagyobb helyet állami gondozásba vettek, azonban a népi feredők jórészt elpusztultak. 

Ezt felismerve fogott 1999-ben néhány magyarországi és erdélyi építész, tájépítész és helyi civil szervezet régiófejlesztésbe, majd a  terv részeként az első feredők felújításába. Később  aztán egyre több falu szerette volna saját feredőjét felújítani, és fordult segítségért az időközben összeállt „kalákázó–csapat”-hoz. Az utóbbi években elindultak helyi kezdeményezések is, a „kalákázás” mozgalommá szélesedett. Magyarországról elsősorban a Pagony Táj- és Kertépítész Iroda csapata, Herczeg Ágnes táj- és kertépítész vezetésével,  ill. a Kós Károly Egyesülés Vándoriskolájának diákjai,  Erdélyből főleg a Csiki Természetvédő- és Természetjáró Egyesület valamint a Polgár-Társ Alapítvány vett részt a szervezésben. Ehhez csapódtak aztán magyarországi egyetemisták a budapesti építész- és tájépítész karról és máshonnan, az erdélyi Sapientia Egyetem csíkszeredai és marosvásárhelyi diákjai. És természetesen a csapat nélkülözhetetlen részét tették ki a helybeliek, a falusiak, akik számára a feredő készült.

És itt szólnék pár szót egy másik tényezőről ami szintén az előadás címében szerepel. A kalákák azért kapták a „közösségépítő” melléknevet mert nem titkolt céljuk volt a falu helyi közösségének felrázása, erősítése. Meg akartuk ismertetni a helyiekkel a közös munka erejét és hatékonyságát, rá akartuk ébreszteni a falu lakóit hogy csak közös erővel tudják megőrizni hagyományos helyi értékeiket, a közösséget a globalizálódó, egyre elszemélytelenedettebb világban. Olyan vélemények is megfogalmazódtak hogy az egységesülő Európában fokozott szükség van a helyi közösségek önfenntartási lehetőségeinek védelmére, ha nem cselekszenek időben akkor félő hogy a lényegesen tőkeerősebb piaci vállalkozók fogják kihasználni ezt a – hosszabb távon üzletnek is kiváló – turisztikai lehetőséget. A magyarországiak részvételével a közös nyelvet beszélők egymásra találását segítettük, elszállásolásukkal a falusi túrizmus alapjait tudták elsajátítani a helybeliek. Ebben a törekvésben mindig jó partnerre találtunk a helyi egyházak  képviselőiben, és a közbirtokosságban. 

Rövid kitérőként szeretnék néhány szót szólni egy nagyon érdekes –  a kortárs magyarországi köznyelvből mára már kikopott, de Erdélyben létező  – fogalomról, a közbirtokosságról. Ez egy középkori fogalom amely honfoglaláskori gyökerekkel rendelkezik. Arra vonatkozik hogy a termelési-természeti javak egy részét a falu lakói közösen birtokolják, azok nem elidegeníthetőek, egyén által birtokolhatóak. Jellemzően ilyenek az erdők és legelők feletti közösségi használat és tulajdon, de így lehet gyakorolni a halászat-, vadászat-, ingatlanvagyon, illetve esetünkben különösen a fürdőbirtoklás feletti rendelkezést is. Magyarország több vidékén is előfordult ez a tulajdonforma, de a székely jogrendszernek különösen sarkalatos pontja. Vezetőit a tagság választja, helyben ingatlannal rendelkező saját lakosai közül, a tagság nem terjed ki automatikusan a falu minden tagjára. A közösségi események, ünnepek szervezésében szintén nagy szerep jut a közbirtokosságnak.

A magyarországi résztvevők számára a tábor egy érdekes kaland. Saját kezükkel hozhatnak létre – részben – saját maguk által tervezett épületeket, miközben megismerkedhetnek a vendéglátó falu életével. Esténként előadások, táncházak, filmvetítések kerültek megrendezésre, melyeken résztvettek a falu lakói is. Volt lehetőség a szűkebb környezet túrisztikai látványosságainak megtekintésére is.

Felsorolnám az eddigi kalákákat:

2001 Lázárfalva (Lăzăreşti), „Nyírfürdő”

2002  Nagytusnád (Tuşnad Sat) mellett, „Nádasfürdő”-

2003 Csíkkozmás (Cosmeni) közelében található „Sószékfürdő”

2004 Kászonújfalu (Casinu Nou) és a NyergesTető között „Sóskútfürdő”

2005 Csíkszentkirály (Sâncrăieni), „Borsáros Strand”

Csíkcsobotfalva (Ciuboteni). „Izra Feredő”, a „Kerekeger láp”

2006 Csíksomlyó– Barátok feredője 

  Firtosváralja – Énlaka – Székelypálfava   

Csobotfalva  folytatása

Homoródkarácsonyfalva (Craciumel)  „Dungó feredő” 2006-07

Lázárfalva (Lăzăreşti),   „Tókerti Tánctanoda”  2006-07-08

2007  Szépvíz

Csíkszenttamás 2007-08

2008 Gyergyócsomafalva  

Mátramindszent 2008-09

2009 Borszék (Borsec)

Mátramindszenten fűzépítő kaláka

Gyergyóújfaluban a faháncsoló kaláka.

Székelykeresztúr (Cristuru Secuiesc)

Nyergestető

 Amint látható a kalákák nagy része Székelyföldön lett megrendezve. Ez alól kivétel a Homoródkarácsonyfalvi és a magyarországi Mátramindszenti kaláka.

Az épületettípusok: Mindegyik épületnél igyekeztünk a helyi építészeti hagyomány felkarolásában. 

A budi általában a feredő terület egy félreeső részére került.

A filagória ezzel szemben viszont lehetőleg egy központi helyre épült. Alapvetően két típusát építetttük meg: a centrális épület kilátónak volt alkalmas, de a közösségi rendezvényekhez jobban megfelelt a hosszúkás elrendezésű, ahol enni-inni lehetett.

Forrásfoglalások készültek a feltörő vízforrások védelmére.

A fűzépítmények nem igazán erdélyi hagyomány, de megépítésük nagy öröm, és nagyon sokféle élő szobor hozható létre belőlük. A frissen levágott fűzágak a nedves földbe dugva meggyökeresednek és önálló életre kelnek. 

A legfontosabb építmény természetesen a medence, amelyet először az előre kiásott gödör szélén építettünk meg. Ezután megszámoztuk a fákat, szétszedtük, majd a gödörben, néha félig vízben állva, állítottuk össze újra. Lényegében egy boronafalu doboz készült túlfolyó nyílással.

A mofetta tulajdonképpen egy gázkitörés fölé emelt faház, amelyben ülni és feküdni is lehet.

Férfi és női öltözők készültek.

Pallóutak kötötték össze az épületeket.

Eligazító- és utcanévtáblák készültek hagyományos székely díszitőfestéssel.

És most röviden elmesélnék egy kalákát, amely 2006-2007-ben zajlott le, hogy lássuk hogyan is folyt le a valóságban egy ilyen esemény. 

A Homoródkarácsonyfalván meglévő Dungó feredő a múlt században még üzemelő szerényen kiépített fürdőjét egy földcsuszamlás tette használhatalanná. Ennek emléke élt a falusiakban amikor a mozgalomhoz fordultak építési elképzelésükkel. Az eredeti fürdővel átellenes – a patak túlpartján lévő – telket a közbirtokosság ajánlotta fel az építkezéshez. Ennek vezetője Orbán Csaba mérnök valamint Jánosi Csaba geológus a kaláka megkezdése előtt közösen jelölték ki a telken a létesítmények helyét. A forrást tartalmazó domb egy iszapvulkán működésének következménye, „dungó” nevét a lyukacsos mésztufa kőzetről (amely megütögetésre „dong”) kapta amelyből részben felépül. A forrás a domb tetején tör a felszínre, majd innen folyik le a patak felé. Ezért a mintegy 3-szor 4 méteres feredő a tetőhöz közel, a telken található bodzabokor alatt lett elhelyezve. A telek legmagasabb pontján kapott helyet a filagória, és készült még egy pallóút a kettő között, valamint egy „hídpad” ami egyszerre volt egy árkon áthaladást biztosító építmény és fedett leülő alkalmatosság. A padtámla díszítésére felhasználtuk a Homoród-völgye rendkívül gazdag népi fafaragás hagyományának néhány motívumát.  A tervezésben nagy segítségünkre volt a Szabó Antónia Debrecenben kiadott fényképalbuma, amely a völgy még fellelhető építészeti értékeit fogta csokorba a múlt század végén. A filagória királyfás szerkezetének kifaragását egy helyi fafaragómester készítette, aki – mint a záróünnepségen kiderült – a „rímfaragásban” is mesteri tehetséggel rendelkezett. Aztán persze a második évre kiderült hogy szép-szép ez a filagória, a kilátással együtt, de azért inkább egy olyan építményt szeretnének a helyiek ami a – helyben nagy népszerűségnek örvendő – „micsezés” szóval is jelölt, közös sütögetéssel egybekötött étkezésnek nyújt lehetőséget. Így a második évben egy új filagória készült a meglévőnél lejjebb, amiben már helyet kapott egy asztal, amit megfelelően körül lehet ülni. Mindkét filagória megépítése próbára tette ügyességünket, hiszen városi értelmiségiekként nem voltunk szokva az ilyen munkához. Azonban szerencsére a kaláka végére előkerültek a helyi fiatalok, akik idáig csak rövid ideig vettek részt a munkában, és két nap alatt annyi munkát végeztek mint mi az egész hét alatt. Külön szót érdemel a fűzmadár amely elkészítése, a fűzgyüjtéssel együtt, a lányok külön feladata volt. A fűzmadár – amely funkciójában a forrásfoglalás lehatárolására szolgált – modellje a tábor első napján száll le közénk miközben a szerszámok kicsomagolásával voltunk elfoglalva. A szelíd postagalamb barátságosan hagyta magát simogatni és becézgetni, mielőtt továbbszállt volna. A hozzáértő helyiek szerint a magasban kőröző ragadozók elől menekült le a földre. A bájos történet inspirálólag hatott a fűzszobor készítőire, akik ezt a történetet „kötötték szoborba”. Az elmondottakon kívül készültek még szemetesek, budi, kerítés, vízelvezető vályú és eligazító táblák – amelynek festése szintén a lányok kedvenc foglalatoságai közé tartozott. 

A tábor utolsó napján a feredő avatási ünnepségét tartottuk meg. A környező településekről is érkező helybeliek egyházi szenteléssel, zenéléssel, falatozással, külön összeállított verses műsorral és dínom-dánommal köszönték meg nekünk és egymásnak az elkészült épületeket. A táborozók közül azóta is többen visszajárnak a faluba nyaranta látogatóba, vagy az őszönként megrendezett „gesztenyenapokon”, a falu szelídgesztenyésébe.

Végezetül essék néhány szó arról hogyan lehet a borvízfürdőket szélesebb aspektusba helyezni. 

Egyik kezdeményezés a Polgár-Társ Alapítvány és a Csiki Természetjáró Turista Egyesülettel kezdeményezése melynek során a székelyföldi borvizek összekötésével bicikli- és kiránduló út hálózatot hoztak létre, irányító táblák és információs anyagok segítségével amely kikerüli a forgalmas utakat de ugyanakkor magába foglalja a térség történelmi, kulturális és természeti értékeit, az ásványvíz fürdõket és forrásokat, a térség védett területeit. Az így létrejött „borvízút” aztán a nemzetközi, főleg az USÁ-ban elterjedt, Greenways mozgalom fogadta tagjává. Az alapítók szándéka szerint: „Most, hogy a közösségek a világon mindenhol törekszenek lakóhelyük egyediségének megõrzésére, a Greenway-ek remek alkalmat adnak az életminõség javítására.” Ennek a szellemében a borvízút első 40km-es szakaszát a Polgár-Társ Alapítvány elnöke Potozky László és Michael Guest az Amerikai Egyesült Államok bukaresti nagykövete közösen nyitotta meg 2004 tavaszán. A másik nagyobb lélegzetű kezdeményezés eredményeként szintén 2004-ben létrehozták Nagytusnádon a borvízmúzeumot melyben be tudták mutatni a Székelyföld híres borvizeit, használat- és kutatástörténetüket, összetételüket és gyógyhatásukat, a borvízpalackozás történetét és régi eszközeit, tárgyait a kereskedelem módját, célpontjait. 

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

Gyurkó Ádám építészmérnök, www.gyurko-epitesz.hu 

Elhangzott a Magyar Bioépítészeti Egyesület és a Bálint Sándor Művelődési Ház által szervezett XII. ÚJSZEGEDI BIOÉPÍTÉSZETI NAPOK-on, Szegeden 2009. október 7.én

Irodalom: 

1. Székelyföldi fürdők, gyógyhelyek, Ars Topia Alapítvány, Budapest, CSTTE, Csíkszereda, BKL Kiadó Szombathely 2005
2. Szálljon házatokra egek harmatja, Szabó Antónia, Sztélé, Debrecen 1993
3. Kis fűzépítési útmutató, Pagony Táj- és kertépítész KFT összeállítása, Az Országépítő folyóirat 2005 tavaszi számának melléklete
4. Székelyföldi kalákakrónika 2006, Az Országépítő folyóirat 2006 téli számának melléklete
5. Internetes honlapok: 

http://cstte.ngo.ro

http://www.repf.ro/indexhu

http://www.arstopia.hu/uj/kalaka1.htm

http://www.aevv-egwa.org/

http://www.dunatv.hu/otthon/szekelyfoldi_borvizek_sogor_csaba.html