BESZÁMOLÓ A WORLD  ARCHITECTURE   FESTIVAL-RÓL, RÉSZTVEVŐKÉNT

Megjelent a www.epiteszforum.hu felületén, 2009-ben

Hát megtörtént! Megrendezésre került az első World Architecture Festival! A szervezők szándéka szerint a fesztivál a globális építészeti piac elmúlt években felépült épületeinek ezentúl évente megrendezendő seregszemléje kívánt lenni. A rendezvény helyszínéül Barcelona szolgált, amely a rómaiaktól a katalán gótikán át Gaudiig és Mies van der Rohe 1929-es pavilonjáig több jelentős építésznek és munkáiknak lakhelye.  Mindenesetre ennél lakhatóbb város – ahol októberben is vannak virágzó fák (ezt nem teljesen értettem, mert egyszerre valami tökszerű gyümölcs is volt a fán) , és a pálmák között papagájok repdesnek – nemigen találhattak a rendezők. Ennek örömére a fesztivál bezárultával rögtön ugyanitt kezdődött a RIBA (angliai építésszövetség) rendes éves közgyűlése, ugyanazon szervezők által megvalósítva, részben ugyanazokkal az előadókkal. (költségtakarékos megoldás ;-)!!)

Az angol szervezők – egy főleg rendezvényszervezéssel foglalkozó cég – az Emap Ltd, valamint a Magyarországon is jól ismert Architectural Review építészeti havilap, ill. annak főszerkesztője Paul Finch – igazán alapos és jó munkát végeztek. Az angol szervezés és lebonyolítás profizmusáról nekem az jutott eszembe hogy „ja kérem aki egy világbirodalmat el tudott kormányozni…”. A kiváló marketingmunka eredményeképpen a Tűzföldtől a Távol Keletig, Kanadától Dél Afrikáig, a világ minden részéről, 63 országból érkeztek tervek, összesen 722 darab. A terveket 17 kategóriába sorolták, és egy előzsűri kiválasztotta a helyszíni személyes meghallgatásra kerülő 224 (!!) db projektet, de a többi tervet is kiállították a fesztivál ideje alatt, valamint egy évig fent lesznek a fesztivál honlapján (http://www.worldbuildingsdirectory.com/) . Végül a 17 kategóriagyőztes közül a „szuper-zsüri” választotta ki a legjobbat, aki megkapta a „Grand Prix of Barcelona” kitüntetést. Pénzjutalom nem volt. 

De ne vágjuk a történések elébe, menjünk vissza a fesztivál elejére.

Szóval a beadott tervek a világ minden részéről érkeztek. Érdekes módon a Kelet-Közép Európai régióból viszonylag kevés pályázat érkezett. Még viszonylag a magyar indulók tábora volt a legnépesebb, a fesztivál programfüzete szerint 10 induló volt hazánkból. De pl. Csehországból , Szlovákiából senki, a többi szomszédunkból is csak egy kettő. A magyar indulók száma is csak az utolsó pillanatban duzzadhatott fel ennyire, mivel májusban magamon kívül még csak egy pályázót találtam a honlapon (www.worldarchitecturefestival.com). Ezel szemben – a földrajzi távolsághoz képest – nagy volt a közép- és dél amerikai tervezők jelenléte (a programfüzet azt írta hogy itt lakik a világ építészeinek közel negyede – érdekes) .

A személyes meghallgatások („védések”) a három napos fesztivál közönsége előtt nyilvánosan zajlottak le október 22. és 24. között. A kategóriazsűrik összeállítása nagyon látványos volt (mondhatnám „közönségcsalogató”). A zsűri elnöke például Sir Lord Norman Foster  volt, de részt vett a zsűriben Zaha Hadid, Massimiliano Fuksas és még sok „építészeti nagyágyú”. Ráadásul minden fizetség nélkül ingyen és bérmentve, csak a szakmaszeretet (meg talán némi költőpénz-hozzájárulás) által fűtve. Viszont pl. Richard Meier – akit tavasszal még szintén beigértek – nem jött el. Elvileg  a zsűritagok  is a egész világról kerültek ki, de ha egy kicsit jobban utánanéztem általában kiderült hogy  valami közük van az angolszász kultúrához: Ausztráliában tanított, az USA-ban élt, Angliából vándorolt ki, hazája angol nyelvű egyetemének tanára vagy legalább a RIBA tagja volt. Nyilván ezekhez volt összeköttetése a szervezőknek, és így legalább a magasszintű (angol) nyelvtudás biztosítva volt.

A prezentációkon kívül még különböző programokon lehetett résztvenni . Előadásokat-beszélgetéseket tartottak az előbb említett „jónevű zsüritagok” részvételével, melyek különböző témák köré szerveződtek: A felhőkarcolók jelentősége, energia és fenntarthatóság, Kína szerepe az építési piacon, az építész kapcsolata az ügyféllel, a közösséggel, a környezettel, az építészképzéssel. Mindhárom nap végén egy különös érdeklődésre számot tartó előadás hangzott el: Le Corbusier egy munkatársa szemével, a Coop Himmelblau vezetőjének előadása cége történetéről, Foster részvételével lezajlott beszélgetés a globalizáció arcairól. A globalizáció és a fenntartható fejlődés (sustainability) valószínüleg a leggyakrabban elhangzott szavak voltak az előadásokon. Volt még meghívásos diákcsapatok közti  tervezési verseny, a pályázók által benevezett valamint a szponzorok által preferált termékek bemutatója, nyitó és záró ismerkedési parti, építészeti túrák Barcelonában, filmvetítés, stb.

 Mivel a programokat egymással párhuzamosan szervezték, az érdeklődők próbáltak legalább háromfelé szakadni hogy minél több helyen jelen lehessenek. Én a Private House (családi ház) kategóriában adtam be pályázatot, így leginkább ezeket a bemutatókat ültem végig, az ő terveiket vettem legfigyelmesebben szemügyre. A látottak alapján megállapítottam hogy a magas tető teljesen kiveszőben van (a pályázatra beadott munkák közül!), az építészeti tervezés egyre inkább dizájneri feladat. Az „international style” szülőatyja a nemzetközi kollégák szerint valószínüleg Mies van der Rohe, legalábbis elég gyakran emlegették őt, és tervek vonalvezetésében is az ő 1929-es, a Montjuic aljában felépített kiállítási pavilonjának vonalait véltem felfedezni. Ez egyfajta „minimál stíl” ahol a nagyméretű függőleges és vízszintes kő- beton- és üvegtáblák által határolt kockák adják a lakó- (esetünkben inkább kiállító-)teret. Nem tehetek róla de nekem a magyarországi panelépítészetet juttatta eszembe. Mies kiemelt megbecsültségét jelzi hogy „a zsüri az előadók és a szponzorok abban a kiváltságban részesültek hogy az utolsó estén a Montjuic lábánál levő Mies pavilonban vacsorázhattak”. (Idézet a fesztivál hivatalos honlapjának híradásából) Mondjuk 1929-ben valóban „nagyot durranhatott” ez az épület. A nyertesek ill. a bejutottak összehasonlitása alapján valószínüleg még a következő tulajdonságokat értékelhették a vizsgáztatók: fenntarthatóság, iparosíthatóság, gazdaságosság, ötletesség, látványosság. 

Ennek fényében igazán becsülendő hogy a családi-ház zsűri a három „kiemelten említésre méltó” épület közé beválogatta a mexikói Senosiain Architects Nautilus házát, amelyik egy rabicbetonból és színes üvegből épült csigaház-szerű teljesen organikus építmény. 

Vajon Magyarországon egy mondjuk Zoboki-Demeter és társaik épületet preferáló társaság díjazná-e Makovecz Imre épületét? Bár lehet hogy a Private House kategóriában tapasztaltakat nem szabad általánosítani.  A Housing kategóriában ugyanezen iroda „A Tollaskígyó Tanyája” című többlakásos házát nem értékelték. Talán ezért a tervező, meg sem várva a végső döntést, az őt elkisérő családjával (lánya volt a tolmács a prezentációknál! ) már a második nap visszautazott hazájába. A zsűri elnöke, a brit Will Alsop,külön élményt jelentett számomra („az anti-Foster” ahogy Paul Goldberger nevezi a The New Yorker-ben megjelent  cikkében ). Alsop személyesen olyan mint az épületei a képek alapján: kedves, mosolygós, ötletes, közvetlen, jóindulatú és humoros. A prezentációk végén gyakran megjegyezte hogy mennyire tetszett neki az épület, és hogy szivesen látna ilyet Nagy-Britanniában is. Hogy aztán miként szavazott azt már nem tudom, mert az nem volt nyilvános. Végül a családi-ház kategória nyertese egy elég különös építmény lett. A japán Sou Fujimoto Architects által tervezett „Final Wooden House” egy fahasábokból látszatra véletlenszerüen összerakott kocka, ahol a hasábok közötti kimaradt űrökben alkultak ki a funkcionális terek.

  A külső lukakat meg üveggel zárta le. Lakni azt szerintem nem nagyon lehetett benne, de „poénnak” tényleg nagyon jó volt. Ugyanennek a tervezőnek másik beadott munkája a „House O” is izgalmas volt.  

 Mintha két négyujjas kesztyűt szájával egymásnak fordítottak volna, az ujjak végén alakultak ki a különböző  terek. Persze négyzet keresztmetszetű ujjakat kell elképzelni, a lapos tető itt is kötelező. A „lakó funkciójú ujjak” vége és az „egymásnak forduló szájak” üvegezettek voltak és a kilátás, a tenger felé fordultak. Az egész épület egyterű volt. De azért amikor a zsűri rákérezett hogy mi van akkor ha többen vannak és az egyik aludni akar, a tervező bevallotta hogy a hálót és a tatami szobának nevezett vendégszobát tolóajtóval el lehet zárni. Nekem (és a zsűrinek is, mivel szintén „kiemelten említésre méltó” besorolást kapott) különösen tetszett még a holland Marc Koehler Architects munkája, 

az 

Ijburg ház.  

Itt a tervező a különösen nagy – 70%-os – beépítettség miatt árnyékban maradó földszint problémáját elég drasztikusan oldotta meg: „feje tetejére” állította a házat. A földszinten kaptak helyet a hálók, az emeleten a nappali-étkező és a konyha, a lakókert pedig a tetőteraszra került. Ezzel nekem egy kicsit Le Corbusier „Új építészet felé” könyvében megjelent prognózisát teljesítette be: a közlekedést a föld alá, lakóteret a földszintre és az emeletekre, rekreációt a tetőkertekbe – írta L.C. 1920-ban. ( Ö volt a másik legtöbbet emlegetett példakép a fesztiválon, érdekes hogy az elmúlt kilencven év alatt nem sikerült újabbakat találni!) A tervezői „poénkodást” még egy tényező tette lehetővé. Feltünően sok volt a beadott tervek között az un. „second house”. Ez  valahol a magyar hétvégi ház és családi ház kategória között van. Ebben a műfajban a tervezők jobban elengedhették magukat, kiélhették a fantáziájukat.  

A többlakásos ház (Housing) kategóriát a BIG-Bjarke Ingels Group fiatal építészekből álló iroda Koppenhága külvárosában felépített „Mountain dwellings” lakóépülete nyerte. A „negyed-dombház” formájú építmény belsejében egy 480 férőhelyes parkolóház talált helyet, a tetőteraszokkal bővített lakások a „domb” felszínén lépcsőzetesen helyezkednek el. 

Ez volt a két legnépesebb kategória. A következő kettő az Office és – érdekes módon – a Learning volt. (Vajon a tanulás került ilyen fontos helyre a XXI. szd. elején?) Ez utóbbiból került ki végül az abszolút győztes. A Grafton Architects – holland építész hölgyekből álló – irodája Milánóba tervezte a Luigi Bocconi Egyetem új épületét. A hölgyek     

a díj átvételekor hosszan részletezték hogyan éreztek rá a város hangulatára, és hogyan találták meg amire ott szükség van. És ezt  jól is tették mivel a zsűri tényleg azt tartotta leginkább értékelhetőnek hogy hogyan nyit új tereket az épület a zárt milánói városmagban.

A többi kategória győztesei közé bekerültek a már említett világhírességek is. A New and Old kategóriát a Foster+Partners Washington-i Smithsonian múzeum udvar-lefedése, a Transport kategóriát a Zaha Hadid Architects Innsbruck városában megépített, négy megállóból álló drótkötél-vasút állomás terve, a Production kategóriát pedig a Coop Himmelb(l)au München-i BMW épülete nyerte. Egy kicsit visszatetsző volt hogy a zsűritagok egyszerre pályázhattak is. Még hozzá több tervvel is. És mintha a rendezők ill. az általuk „ihletett” zsűritagok törekedtek volna a nagy nevek díjazására. Végül is ez egy jó marketing szempont ha jobban belegondolunk. Foster kicsit műszaki jellegű térlefedésénél én mindenesetre találtam inspirálóbb példát a kategóriában: pl a FAM Arquitectura „Március 11.” emlékművét, amit Madridba terveztek. Ekkor volt ott a metróban elkövetett véres terrorakció, aminek emlékére egy – a metróalagútból fölfelé kitüremkedő – üvegtéglákból épített hengeres épületet emeltek. A kinti nap által átvilágított üvegfalba a gyászolók üzeneteit vésték. Az épületet egyébként tavasszal Budapesten is bemutatták tervezői, a KÉK szervezésében tartott programon. Azért a szervezők becsületére legyen mondva hogy amikor Foster ill. Hadid terve kategória győzelmet aratott, azonnal lecserélték őket a „szuper-zsűri” tagjai közül. „Norman nagyon boldog volt hogy kapott egy ajándék napot amikor kedvére csavaroghat Barcelonában” –kommentálta a helyzetet Paul Finch. A „szuper-zsűri” így a következő tagokból állt össze: Richard Burdett(UK), Suha Ozkan(Törökország), Robert Stern(USA, a zsűri elnöke), Charles Jencks(USA), Cecil Balmond(UK).

 A magyar pályázatok közül csak egy lett kiválasztva személyes bemutatásra, az F. Kovács Attila által készített munka, a T&G Restaurant (egy elegáns „dark-local”) belsőépítészete. Kategóriagyőzelmet azonban ő 

sem aratott, helyette egy hajlított fatartókból összerakott birkaistálló jutott tovább. A magyarok részvétele a nézők közt eléggé elenyésző volt. Egy-egy napra feltüntek látogatók, de mind a három napot rajtam kívül talán csak egy-két honfitársam ülthette végig. Abból is egy a Stílus Magazin ujságírónője volt. Talán a Barceloneta-negyed homokos strandja, és a kíváló október végi strandidő volt csábítóbb, talán az otthoni sok munka szólította haza honfitársaimat…  

Összegezve a szervezők véleményem szerint jól ismerték fel az időpontot amikor a globalizáció az építészetben már kikerülhetetlenül fontos szerepet játszik, és (üzletileg is) érdemes a folyamat élére állni. Szerintem a továbbiakban is lesz igény a rendezvényükre, én mindenesetre érdeklődve várom. Örülnék hogyha addigra sikerülne valahogy kiküszöbölni a „world achitecture”-ben az angolszász dominanciát. (a pályázók közel fele angol nyelvű országokból érkezett)(ideszámítva pl. Indonéziát is!). Bár ez a fesztivál, és az angol szervezés inkább erősíti ezt a tendenciát. Mindenesetre nem árt felfrissíteni az angol tudásunkat. Nem elég tudni a nyelvet, jól kell tudni hogy szóba álljanak velünk az angol kollégák.

Gyurkó Ádám, építész